A varázslat:
“Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, és utána nem váltak el egymástól soha többé.”
Szerinted ez csak mese?
Nem feltétlenül. … Csak ismerned kell a titkot.
Mindenkinek van egy legbensőbb magja. Egy benső szobája, egy centruma … ez lényünk szíve. Körülötte van az otthonunk, a házunk – és még távolabb a kertünk … a párunknak ugyanígy van …
Lépj ki magadból, lépj ki otthonodból, s gyere el a kerítésedig …
és ő is lépjen ki és jöjjön el a kerítéséig …
mely immár közös.
És itt fogjátok meg egymás kezét. … Ez a szeretet. Érintés, csók, ölelés … a határon.
De vigyázz!
Ne ess át a másik birodalmába!
Ne akard meghódítani és elfoglalni az ő országát!
S ne mondd azt, hogy ,,az enyém vagy!”
És ne rántsd át a másikat a te kertedbe, a te országodba! …
Akik szeretik egymást nem ,,egyszívűek” lesznek.
Hanem kétszívűek, ahol szívük együtt dobog.
Olyan ez, tudod, mint a páros tánc.
Mindenkinek van saját centruma. És egyensúlya.
Nem lépek és nem tehénkedek a másikra. És nem rántom magamra.
Nem billentem ki önmagából.
Bármennyire VÁGYOM RÁ – KÍVÁNOM, VAGY SZERETEM.
A zene köt össze minket.
A ritmus.
És természetesen: AZ ÖLELÉS – de ez nem lehet önző, fojtogató, szoros és mohó.
És nem lehet túl gyenge és távoli sem – mert AZ MÁR NEM ÖLELÉS.
A nagy táncosokat onnan lehet felismerni, hogyan fogják meg a nő kezét.
Lágyan.
Finoman.
És mégis biztonságosan.
Nincs benne görcs.
Nincs benne erőszak, önzés, fékezhetetlen mohóság.
Gyengédség van benne- s annak varázsos ereje.
S a nő sohasem úgy adja oda magát a párjának, hogy ,,ha elengedsz, rád esek”.
A legönfeledtebb önátadásból is pillanatok alatt visszanyeri egyensúlyát.
A középpontját. S táncol egyedül, ha kell…!
Érted?
Ez a szeretet. … Együtt és külön.
És újra együtt és újra külön.
Lüktetnek önmaguk és a másik között.
És találkoznak újra és újra …”
(Müller Péter)
